Életemmel életedért...

A Meszlényi házaspár az alkoholbetegek szolgálatában
2005-ben először egy házaspár kapta a Szent Erzsébet rózsája-díjat a szeretetszolgálatban végzett munkájáért. Meszlényi László és felesége, Bükkösi Gabriella több mint egy évtizede együtt dolgozik az alkoholbeteg emberek életének gyógyulásáért. Tevékenységük különleges hitelét adja, hogy ők is sorstársak: a kilencvenes évek elején sikerült megszabadulniuk a gyilkos szenvedély rabságából.

A Meszlényi házaspárral Óbudán, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat Kórház utcai új központjában beszélgetek, amelyre közösségük többi tagjához hasonlóan ők is nagyon büszkék. Sokak lelki otthona e hely, amelynek kisugárzása van: a szolgálat szentmiséire, szentségimádásaira olyanok is rendszeresen járnak, akik nem alkoholbetegek. "Kár, hogy mi nem vagyunk alkoholisták, mert akkor többet lehetnénk veletek" - mondják félig tréfásan mindazok, akiket megragad az itt tapasztalható közvetlenség, őszinte hang.

Meszlényiék persze nem lettek hűtlenek az első központhoz, a nyolcadik kerületi Betániához sem: ma is ott gyűlik össze a kilencvenes évek első felében alakult első önsegítő csoport, amelyet Bogláryné Mailáth Edina fogadott be. Ekkoriban ismerkedtek meg Halász Endre atyával is, aki "egyszemélyes intézményként" akkor már évek óta végezte az alkoholbetegek lelkigondozását. Meszlényiék három-négy évig "tanulók" voltak a szolgálatban, később "Bandi bácsi" választotta őket munkatársnak. "Bandi bácsi olyan pap volt, aki nem azt kérdezte, miért iszol, hanem egyszerűen kíváncsi volt az életemre" - emlékezik vissza László a kezdetekre. Amit mondott, valójában életgyónás volt, de a könnyek Halász Endre szeméből potyogtak, amikor a férfi elmesélte élete történetét az idős papnak. "Bandi bácsi pillantásától a legvadabb ember is megszelídült. Életünk egyik legnagyobb áldása volt ő." Aztán utódját, Jakus Ottó atyát említik, aki szintén rendelkezik a "megszólítás karizmájával": szeméből, arcáról sugárzik, hogy a betegek rábízhatják magukat. Ez különösen fontos az alkoholisták esetében, hiszen rendkívül érzékeny emberek. László ismét saját múltját idézi fel: akkoriban egészen magába fordult, mindenkiről azt gondolta, rosszat akar, ki akarja őt használni.

"Tizenöt éve születtem újjá nagyon súlyos szenvedélybetegségemből - meséli Gabriella -, amely testileg-lelkileg tönkretett, és a családomban is komoly problémákat okozott. Akkor fordult meg a sorsom, amikor elhittem, hogy van Valaki, aki még tud rajtam segíteni. Nagyon sokan mondták, kérjem az Istent, és ők is imádkoznak értem, de erre nem voltam elég fogékony. Ám egy éjszaka, amikor nagyon súlyos helyzetben voltam, megpróbáltam, s másnap reggel, amikor fölébredtem, nem voltam olyan rosszul, mint máskor, viszont emlékeztem az éjszakai fogadalmamra." Idővel megerősödött benne a tudat, hogy egyedül nem lehet megmaradni az új úton. Lászlóval együtt először kórházi csoportokkal foglalkoztak, s később a katolikus alkoholistamentő szolgálaton belül folytatták tevékenységüket. Az ő áldozatos munkájukat is dicséri, hogy ma már az ország számos településén van önsegítő csoport. A kezdetekkor baráti összejöveteleken vettek részt esténként. Arról beszélgettek, amiről máshol nem lehetett: az alkoholizmusról, a gyógyulásról, a szabadulásról, örömükről. Azzal, hogy így el tudták fogadni egymást, és nyíltan tudtak beszélgetni, nyitottak lettek a világ felé is.

Gabriella és László új életre ébredése a hittannal folytatódott, majd az életükből hiányzó szentségek felvételével. Ezt a hiányt mélyen megérezték korábban. Felidézik: 1992 húsvétján sírtak a szentmisén, hogy még nem mehetnek áldozni. Ugyanebben az évben össze is házasodtak, s ettől fogva a sorstársaikért vállalt hivatásos életük is végleg összekapcsolódott. Amikor először jártak Bandi bácsi lelkigyakorlatán, eleinte túl soknak érezték a kötöttséget, a fegyelmet, majd egyre jobban igényelték a Jézus körüli közösséget.

"Bandi bácsi annyira elfogadta és szerette ezt a csapatot. Tisztelte, hogy változni akarunk, teljes odaadással élte meg a lelkigyakorlatokat. Az volt a mondása: állok rendelkezésetekre. S ezt komolyan is gondolta. Engedékeny volt, érezte, hogy ezek a kezdeti lépéseink. Nem volt benne erőszak - ezzel nyert meg bennünket, és ezzel tudjuk mi is megnyerni a csoporttársainkat. Egy alkoholistát semmire nem lehet erőszakkal rábeszélni - vagy kinyílik a szeme és a szíve, vagy megmarad száraz alkoholistának és akkor nagy az esélye, hogy visszaesik, vagy akár belehal - mondja Gabriella. - Számunkra Jézus Krisztus a szabadító az alkohol rabságából." Nem vitatja, lehet másként is józannak maradni, de ők ezt az utat tapasztalták meg. Megvallja: nem volt könnyű meglátni, elfogadni és megmaradni rajta. "Azóta eltelt éveink a bizonyíték rá, hogy lehet másként, boldogan élni. Életünkkel azt tudjuk megmutatni, hogy van kiút és érdemes elindulni rajta."

"Annak, aki tizenöt évet eliszik a fiatalságából, olyan lelki, szellemi fejlődési folyamatok maradnak ki az életéből, hogy nem tud felnőtté válni, és talán csak negyvenöt évesen döbben rá erre" - mondja Gabriella. Az elmúlt másfél évtizedben ők is átmentek egy érési, képzési, önismereti folyamaton: "Sok mindennek, amit gondoltam magamról, össze kellett törnie bennem - teszi hozzá. - Ebben a fájdalmas formálódásban lehet megérni: felismerni, hogyan lehet még szebben, még jobban, még okosabban élni. Ennek a folyamatnak ma sincs vége." Úgy látja: sokan eltévednek a szabadulás útján. Ha valaki elsősorban saját érdemének tekinti az elért sikereket, előbb-utóbb elbukik, elveszíti örömét, békességét, még ha józan marad is. Ezért fontos találkozni a csoportban az újakkal, a bukdácsolókkal, s emlékezni arra, hogy "nem én vagyok, aki a hajamnál fogva kihúztam magam a bajból". Nagy dolog, hogy vannak, akik visszaesésük után is képesek visszatérni a csoporthoz. De voltak, akiket nem lehetett megmenteni: nem hitték el, ha folytatják az ivást, belehalnak. Meszlényiék megvallják: három-négy évig éjszakánként felsírt valamelyikük, mert elvesztett társaik halálát nem tudták feldolgozni.

Vannak, akik azt kérdezik tőlük: miért van szükség a csoportra ennyi év után. "Azért, mert ez az utam, amely megtart engem" - mondják. Vallják, számukra legalább olyan fontos a csoport, mint társaiknak az ő támogatásuk.

Az önsegítő csoportok valójában baráti beszélgetések helyei. Itt nem osztogatnak tanácsokat, nem kritizálják egymást. "Nekünk annak idején mindenki mindig megmondta, mit kell csinálnunk. Ezt az alkoholisták élből elutasítják, még akkor is, ha tudják, hogy úgy lenne jó, ahogy tanácsolják nekik. A direkt módszer nem működik" - mondja Gabriella.

Az évek során egyre több feladatuk lett, hétvégéik-estéik is az önkéntes munkával teltek. Meg kellett tanulniuk nemet is mondani: mindarra, amit nem nekik kell megoldaniuk mások életében.

A vidéki önsegítő csoportok látogatása mellett "külsős tanúságtételre" is szakítanak időt. László az esztergomi szemináriumot említi, ahol Ottó atya és ő egy "csendes napon" vettek részt a papnövendékekkel. "Alig fértek be a délutáni beszélgetésre. Megérintette őket. - "Sokan azt hiszik, a pokolban járnak, amikor nehéz sorsú emberek életével szembesülnek. Pedig ekkor is csak a valóságból kapnak ízelítőt. "Az emberek manapság megbotránkoznak azon, ha valaki őszinte, és meri vállalni élete árnyékos oldalát" - teszi hozzá László. Ottó atyát idézi, aki azt szokta mondani: mutasd meg és vállald magad a többiek előtt.

Nem tagadják: a józan életért folytatott küzdelem sokszor évek múltával sem lesz könnyebb, viszont idővel több szemszögből képesek megítélni egy-egy életproblémát, mint korábban. "Az alkoholista mindent ki tud magyarázni, csak a problémájából kivezető utat nem képes megtalálni" - teszi hozzá László.

Meszlényiék szolgálatukban évek óta alkalmazzák a szociálterápiás szerepjáték módszerét. Jogos büszkeséggel mesélik, hogy elvégezték a csoportvezetői tanfolyamot, és tavaly a német püspöki kar és egy civil díjazott mellett ők kapták meg az alapító Adelheid Steinről nevezett emlékérmet. Megtapasztalták, hogy ez a módszer kiválóan alkalmas az önismeret mélyítésére. "Nem direkt módon kérdez rá arra, mint élem az életem, hanem játékkal segíti a résztvevőket, hogy olyan kérdések, gondolatok mozduljanak meg bennük, amelyekkel akár ötvenöt évesen szembesülnek először." Azokat hívják meg e foglalkozásokra, akikről látják, eljutottak oda, hogy önismeretüket tovább mélyítsék, s talán ők is segítői lehessenek sorstársaiknak. Valahogy úgy, mint a Meszlényi házaspár, akik egyre gazdagabb lélekkel váltják tettekre önsegítő csoportjaik jelmondatát: életemmel életedért.

Szigeti László 2005.06.05-én,
az Új Ember katolikus hetilapban megjelent írása alapján