Mióta vagyok alkoholista, nem tudom, egy biztos az alkohol bejött az életembe, és átvette annak irányítását, úgy hogy észre se vettem, csak akkor, amikor már mindent romba döntött.
Most 44 éves vagyok, szinte egész életemet végigkísérte. 8-10 éves lehettem, amikor először találkoztam vele, a mai napig sem felejtem el, tetszett a kellemes bódító hatása. Ezután hosszú évekig nem kerültem vele kapcsolatba. Később az életvitelem, ami nem mondható normálisnak, megkívánta a rendszeres fogyasztását. Először kellett a társaságban, hogy vidám, felszabadult, jópofa legyek, a "srenkek" kiterveléséhez, hogy jobban pörögjön az agy, a balhé előtt, hogy elég bátor legyek, végül megünnepelni a sikert. No ez az, ami nem igaz! Nem ünneplés volt az, hanem a lelkiismeret elnyomása. Akkor én ezt még nem tudtam.
Ezért jó pár évvel fizettem érte. Most már tudom mi a lelkiismeret, ISTEN szava, ami bennünk van és tiltakozik a rossz ellen.
Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, 1991-ben "megtértem", vagyis inkább elfogadtam Isten létezését, kialakult bennem egy bizonyos fokú Isten tudat. Ennek tudatában vonultam be reményeim szerint utolsó büntetésemet letölteni. Akkor azt hittem ez lesz az utolsó, csakhogy az alkohol másképp döntött.
Szabadulásom után bekerültem egy közösségbe, jól éreztem magam, minden jól sikerült és ezt meg kellett ünnepelni, ittam rá, de annyit, hogy ott kellett hagynom a közösséget. Ez 3 hónapig tartott, de már a felénél el kezdtem inni. Egyre rosszabb lett, valami mindig hiányzott, én meg ittam, hogy ne hiányozzon. Imaéletem? Néha egy röpke fohász, ha nagy bajban voltam, mert loptam, hogy alkoholhoz jussak, sajnos még Anyámat is megloptam, ezért otthonról is el kellett jönnöm végleg.
1998. januárja óta 7 évet töltöttem el hajléktalanként az utcán. Ez idő alatt semmi más dolgom nem volt, csak megszerezni a piára valót.
A hetedik év felénél kezdett túlzottá válni a piálásom és egyre többször jutott eszembe a Jó Isten. Főleg az a rész, amikor azt mondja, "téged el nem hagylak soha". Hát az akkori helyzetem nem ezt tükrözte, valószínű ezt fel is róttam akkor Neki, tévedtem!
Éreztem, hogy teljesen kilátástalan a helyzetem és akkor azon a lépcsőházi éjszakán biztos, hogy mélyről, őszintén jött az a kimondott fohász, a végső és egyetlen megoldás. URAM nem bírom tovább, csinálj valamit, vagy vedd el az életem! Most is könnybe lábad a szemem, mert Ő ezt várta, hogy megmutassa milyen Isten Ő.
2-3 nap telt el és a Szeretet Misszionáriusainak ebédlőjében ébredtem, már maga az odakerülésem is külön történet.
Amikor felébredtem döbbentem rá, hol vagyok. Tessék fiam, itt vagy, én ide hoztalak, innét te következel, és eszembe jutott a lépcsőházi fohász. Ezután tudod, mit kellett tennem, semmit. Hagytam, hogy minden történjék úgy, ahogy éppen történik. Akkor kezdtem ráeszmélni, mi történt,….egyik Nővér megjegyezte "milyen gyorsan gyógyult", tényleg! Se remegés, se delírium, se alkoholéhség. Még csak nem is emlékszem, hogy gondoltam volna az alkoholra. Nem tudom, mikor jöttem rá, ez a SZABADÍTÁS! De azt is tudom határozottan, amint elhagynám Jézust, nekem végem lenne. Csak Jézussal együtt vagyok képes végigmenni az úton.
Pár napja mondta valaki: "rádöbbentem arra, mennyire szeret az Isten."
Elgondolkodtam rajta, hogyan, miből? Visszagondoltam az eltelt időre, egészen 1991-ig, főleg az elmúlt félévre és a sok apró mozaikból összeáll a kép. Milyen szelíden, féltőn terelget, vezet az úton. Nem könnyű, de most már nem elnyomni akarom, hanem örülök, ha tiltakozik bennem a lelkiismeret, az Isten szava.
Új életet kaptam, minden reggel úgy kelek fel, hogy ez életem első napja, ma igyekeznem kell, ne okozzak szomorúságot NEKI, csak így tudom megköszönni: hogy most már nemcsak létezem, hanem élek.
Jól vagyok, és mondhatom: A B B A, A T Y A!!