Gimnazista korom óta ittam, ez már akkor is túllépte a jókedvű italozás határát. Negyedikes koromban megérintett a gondolat, hogy pap legyek, de úgy láttam: aki önmagával és Istennel nem tud megbékélni, az ne akarjon másokat erre segíteni. Lelki konfliktusaim kényelmetlen és hosszan tartó megoldását azonban kikerültem. Maradt a tépelődés, az aggályoskodás és - egyre nagyobb mértékben - az alkohol. Házasságom tizenhat év után felbomlott, mert teljesen magamba zárkóztam. Munkahelyemen nagyon megértők voltak velem. Betegállományba küldtek - egy időre leálltam az alkohollal. Aztán újra és újra keményebben ittam. Kollégáim az egyre válságosabb állapotomban is elfogadtak. Egyre jobban féltem az élettől, aztán már rettegtem. Minden reggel az első gondolatom az volt: maradj ágyban, ne kelj fel; ma is egy lépéssel közelebb kerülsz a pokolhoz.
Végül is úgy döntöttem: mivel úgysem fogok megváltozni, kilépek a munkahelyemről, az utcára megyek élni, és lassan "felszámolom önmagamat". Korábbi főnököm - válaszul távozási szándékomra - maga mellé vett. Az egyik kolléganőm pedig adott nekem egy ismertetőt a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálatról. Elmentem Ottó atyához, s bár beszélgetésünk után nem éreztem felszabadultságot, valamit mégis megpendített bennem.
Elfogadtam a soron következő lelkigyakorlatra szóló meghívást. Máriabesnyő után néhány nappal azt vettem észre: valami nem stimmel. Azután rájöttem: rengeteg szabadidőm van, mivel napok óta nem voltam kocsmában. Eddig időrabságban sínylődtem: reggel már ittam, alig vártam, hogy befejezzem a munkát, és mentem a kocsmába, ott voltam zárásig, hazamentem, valamelyest kialudtam magam, és másnap kezdődött elölről az egész. Most pedig napok teltek el úgy, hogy észre sem vettem: nem iszom.
Úgy érzem Máriabesnyőn csoda történt velem: elfogadtam önmagam, és hogy Isten megbocsát nekem. Ez állította meg menekülési kényszeremet, így már nincs szükségem az alkoholra. Akkor történt ez, amikor már mindent feladtam, és úgy láttam, magamtól már semmire sem vagyok képes. Nem éreztem különösebb fellángolást: mintegy magától történt a változás.
Mióta megbékéltem önmagammal, a közösségi együttlétekkel kapcsolatos korábbi idegenkedésem is megszűnt: másokat is megtanultam szeretni. Érdekel a sorstársaim élete, együtt örülünk életünk változásának. Erőt kapok a többiektől, és talán én is erőt adok nekik. A közösségben tudok kitartani jelenlegi állapotomban - és fejlődni. Tudom, ha kikerülnék ebből a közösségéből - jóllehet nem hiányzik az alkohol - visszaesnék, mert elveszíteném a védettséget.
A lelkigyakorlatok mind jobb érzéseket jelentenek számomra, egyre többet tudok feldolgozni az ott hallottakból. Lelkesedő típus vagyok, de hamar lanyhulok is.
A kereszthalálról szóló egyik elmélkedés arra ébresztett rá: ha lassan is, de folyamatosan haladva végig kell csinálnom egy-egy feladatot. "Nem mondom, hogy áldás volt, hogy alkoholista lettem: de ha mindezen nem megyek keresztül, nem biztos, hogy eljutok odáig, ahol most vagyok: a nem pusztán vallásos, hanem minőségi hívő élet kezdeteihez."