Fazekas Györgynek hívnak. 1962. március 24-én születtem. A "nehéz gyerekkora volt" kategóriájú emberek táborába tartozom.
Körülbelül 4 éves koromig édesanyám egyedül nevelt, majd jött egy alkoholista nevelőapa. 6 évesen már kocsmába jártam, hogy bort vegyek "apám"-nak. 10 évesen állami gondozásba kerültem. 16 évesen rúgtam be először, ami filmszakadással (tudatkieséssel) járt. Ez is mutatja, hogy már a kezdet kezdetén nem tudtam kezelni az alkoholt, és a hozzá való viszonyomat.
18-tól 30 éves koromig úgy gondolkodtam, hogy talán nem tudom kezelni az alkoholt, az ivászatomat, de nem vagyok alkoholista, és egy kis akaraterővel meg tudom oldani a helyzetet. Probléma nincs, vagy ha van is csak egy kicsi, és azt a szőnyeg alá lehet söpörni.
Periódikus ivó voltam mindig. Hol ittam 1-2-3... hónapig kisebb nagyobb mértékben, hol nem. Pont a száraz időszakok erősítették bennem azt a gondolatot, hogy igazából nincs is baj az alkohollal, nem vagyok betege. Ebben az időszakban dolgoztam, dolgozók esti gimnáziumába jártam, hittanra jártam, 18 évesen megkeresztelkedtem, beteget látogattam... és 25 évesen jelentkeztem az Esztergomi Papnevelő Intézetbe. Itt kezdődött a barátságunk Jakus Ottó atyával. Sokat beszélgettünk, piáltunk, és piás fejjel "megváltottuk a világot". Végül 3 és fél év tanulmány után kirúgtak a szemináriumból. Ottóval is megszakadt a kapcsolatom.
30-tól 44 éves koromig volt a menekülés időszaka. Menekültem magam elől, az ismerősök tekintete elől, az alkohol elől. De végül is vittem magam mindenhová, és az alkoholt is. Ebben az időben egy plébánián éltem, majd a szerzetességgel próbálkoztam (hátha a közösség megoldja alkoholproblémámat) ezalatt befejeztem teológiai tanulmányaimat, majd vissza a plébániára, utána a Máltai Szeretetszolgálat következett. Röviden, mindenhonnan kiittam magam. Végül a Mátyás templomban kötöttem ki, mint templomőr, később ezt kiegészítve, mint 2. sekrestyés.
Italozásom a lelkemre, a lelkiéletemre is kihatott. Önbecsülésem, önmagam szeretete, a világhoz, Istenhez való viszonyom száraz időszakaimban emelkedőben volt, jó lett, egy-egy italos periódus alatt-után süllyedt. A végén már az Isten is alkoholista volt számomra, együtt ittunk. Ebben az időben úgy gondolkodtam, hogy alkoholista vagyok, de ha tanulok az alkoholizmusról, nagyobb lesz az önismeretem, akaratom, kezemben tudom tartani problémámat, és ihatok tovább. Mert ez a célom: inni akarok. Önismereti csoport, egyéni beszélgetés pszichológussal, akkupunktúra, könyvek tanulmányozása, és végül négyszer is kórház az addiktológiai osztályon. Pedig sokan mellettem álltak. Próbáltak segíteni, hogy abbahagyjam, hogy kevesebbet igyak. Mérhetetlen szeretetet kaptam, amit most hálásan köszönök nekik, de ott, akkor nem fogtam fel, vagy nem érdekelt, vagy azt gondoltam, hogy nekik az a kötelességük, hogy szeressenek engem. Ez is a betegségem egy része.
Végül Isten kegyelméből eljutottam a beismerésig, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben s hogy az életem irányíthatatlanná vált. Utolsó visszaesésem után az első száraz napomon, 2004. május 15-én egy kórház addiktológiai osztályán egy sarokban guggoltam-ültem egész délután. Tompult aggyal, idegileg kimerülve próbáltam gondolkodni, imádkozni, számba venni lehetőségeimet.
Beláttam, hogy nincs több módszer, nincs több menekülési útvonal. Nincs többé "így" "úgy" "talán" "esetleg". Nincs több lehetőség, nincs új varázsszer a bűvészládában, hogy újra kezdhessem a régi játszmáimat.
Akkor végre teljesen összetörve, halkan és dadogva kimondtam "Uram, segíts".
Akkor könny szökött a szemembe, sírtam - zokogtam, de éreztem, tudtam, hogy elindultam a sötétségből a világosság felé. Akkor szívvel-lélekkel és aggodalommal kimondtam "alkoholista vagyok" maga-tehetetlen, de Isten szeret, és a jót fogja kihozni az én eddigi kaotikus életemből. Hála töltötte el a szívemet és teljes Ráhagyatkozás. Akkor elindult egy új élet, mely olyan csodákat rejt, amelyekről addig nem is álmodtam.
14 év után ismét megkerestem Ottó atyát. A barátságunk ott folytatódott, ahol abbamaradt, de most már szesz nélkül. A papi hivatás érzése, gondolata nem veszett ki szívemből (hogyan maradt meg ennyi hányódás közepette? Isten titka! Hála Neki érte!)
Beer Miklós püspök atyát megkerestem, aki semmit nem ígért, de el sem utasított. Benne az irgalmas, új lehetőséget adó, a senkit le nem író, szerető Isten jóságát tapasztaltam meg. Rendszeresen találkoztunk, beszélgettünk. Egyik ilyen találkozásunk alkalmával felvetettem, hogy ha pappá szentel, csak musttal misézem, nem probléma-e ez? Ő azt mondta: "nem".
Végül 2007. június 16-án pappá szentelt. Istennek legyen hála. Így jutottam el a bortól a mustig.