Az elmúlt hetekben azon kaptam magamat, hogy újra és újra ihatnékom van. Az egyik este olvastam a szentírást (2 Pét 1.12-19) ”Mert nem mesterségesen kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának.”
Nocsak, gondoltam, Péter már 2000 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy ez nem csupán egy mézesmadzag ez a szín tiszta valóság, ez az ő tapasztalatuk, amikor bekopogott a szomszédom. Hozott 5 liter borocskát Egerből a páromnak, rakjam a hűtőbe, és még azt is gondosan elmondta, hogy hány fokon tartsam a hűtő hőmérsékletét. Elöntött a tehetetlen düh, hogy még én pátyolgassam a papa borát?
Teljesen kizökkentem az imámból, és ilyenkor már nem tudom folytatni. Ráadásul gyönyörű színe volt a bornak, és mérgemben gondoltam, meg kéne kóstolni egy pohárkával. Eszembe jutott, hogy ezt már eljátszottam, talán most nem kéne. Ennek ellenére teljes erővel elfogott a kísértés! Járkáltam össze-vissza, kimentem cigizni végül sikerült kikötnöm annál, hogy bekapcsolom a TV-t és nézem az állatokat, az talán megnyugtat, de nem találtam a távirányítót, szőrén-szálán eltűnt. Elfogott a harci idegesség, dühömben mindent felforgattam, de nem volt sehol.
Végül az jutott eszembe, talán azért nem találom, hogy inkább imádkozni kéne. Csakhogy ilyen zizzent állapotban én nem tudok imádkozni, és elkezdtem sírni. Sírtam-sírtam és jöttek a hülye gondolatok minden irányból, nem csak az ivással kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy fújja el őket a szél, de nem fújta el. Mondtam, magamban, hogy látod Istenem mennyire kétségbe tudok esni, de ez sem segített. Aztán az is eszembe jutott, hogy most amikor „gáz” van most kéne felidézni, amit már megtapasztaltam, azt, amikor némán átölelt Jézus, de nem ment, megmaradt kusza gondolati szinten.
És akkor kínomban, gondolatban én öleltem át Jézust és csak szorítottam, szorítottam, el ne menjen, itt ne hagyjon. Magamban pedig azt mondogattam, hogy szeretlek Istenem, szeretlek Istenem, … Nem tudom, meddig mondogattam, de egyszer csak jött a kegyelem, és egyik pillanatról a másikra megszűnt a vihar és én teljesen megnyugodtam! Csak ültem és néztem magam elé és azt sem tudtam, most mi van. Aztán fölfogtam: pont ott vagyok ahonnan elindultam, ez nem mese, ez nem mézesmadzag, ez nem önszuggesszió! Ez a szín tiszta valóság! Ez (ahogy Gyuri atya mondani szokta) Jézus szikla-szilárd, megváltoztathatatlan, a lélegzetemmel is együtt rezgő irgalmas szeretete, még akkor is, ha csak két szót tudok kinyögni!
(Később kimentem a konyhába és ott volt a távirányító az asztalon, és meghökkenve láttam, hogy több mint három óra eltelt.)
Másfél éve járok a KASZ-ba és bár ez velem történt meg, mégis úgy érzem, hogy rólatok szól: Gyuri atyáról, a csoportról, a vezetőkről, a háttérben dolgozókról, Jézusról, egyszóval mindazokról, akik fáradoznak értünk. Hálás köszönet érte!
2012. május.