Tizennyolc éves koromig nem fogyasztottam alkoholt. Érettségi után egy évet az építőiparban dolgoztam és itt már voltak intő jelek, de csak egy vagy két alkalommal.
A következő években ún. "szociális ivó" voltam. Talán kétszer-háromszor fordult elő, hogy "kiléptem" ebből a kategóriából. Így telt el körülbelül 16 év, miközben megházasodtam és sorban születtek gyermekeink. Ekkor kezdődött vagy folytatódott egy szinte észrevétlen belecsúszás az alkoholfüggőségbe. Ha most leltárt készítenék az akkori magamról (34 éves voltam ekkor), ezeket a megállapításokat tenném életem napos és árnyoldaláról:
- testi-lelki egészség, határozott életcélok, ugyanakkor hordozott gyermek- és ifjúkori sebzettségek, depresszióra való hajlam
- jól működő házasság, szép nagycsalád, ugyanakkor fejlődésben megrekedt házastársi kapcsolat, felszínes kapcsolat gyermekeimmel
- hivatás-szerűen, lelkesen végzett munka, ugyanakkor képtelenség a stresszhelyzetek feloldására, kiégés kezdete
- részben magunk építette családi ház, ugyanakkor befejezetlenség és érdektelenség
- közösségi és szociális kapcsolatok, ugyanakkor egyre nagyobb igény a befelé fordulásra, közösségben és nagycsaládon belüli elmagányosodás
Ezekben az években, mintha megtaláltam volna az orvosságot életem árnyoldalaira, ez pedig az orvosságnak hitt alkohol volt. Segített felejteni a sebzettségemet, oldotta, megszüntette a depressziót, kapcsolati fejlődés helyett elmenekített egy másik világba, feloldotta a stresszt, halogatta a kiégést, segített cselekvés helyett álmodni, vagy inkább álmodozni, fáradtsággal és álmossággal álcázta a pityókás létet. Egy ideig. Valójában rövid, nagyon rövid ideig. Amire rájöttem, hogy orvosságként nem működik, nem úgy működik, ahogy eleinte, már függő voltam. Persze ezt nem ismertem el, magamnak se, másnak pedig még kevésbé.
Házasságunk tizedik évében eljutottam oda, hogy szinte minden este fogyasztottam valamilyen alkoholos italt. Néha 1-2 napot kihagytam és azzal hitegettem magamat és közvetlen környezetemet, hogy bármikor abba tudom hagyni. Ha meg kellene fogalmaznom, hogy milyen volt az iszákosságom, akkor azt mondanám, hogy kontrolláltan, bizonyos szabályok szerint ittam és viszonylag ritkán "csúszott ki a talaj a lábam alól". Ez azt jelentette, hogy munka előtt és közben nem ittam, autóvezetés előtt szigorúan betartottam a nyolcórás absztinenciát, inkább rosszabb minőséget választottam az olcsósága miatt, minthogy a családnak ne maradjon elegendő pénz a mindennapokhoz. Amikor mértéktelen voltam, azok a hétvégék, szabadságok és ünnepek voltak.
A második 10 évben - mai fejemmel úgy ítélem meg, hogy - masszív alkoholista voltam. Ebben az időben gyakorlatilag minden nap ittam, ami úgy nézett ki, hogy amint a legfontosabb kötelességeimnek eleget tettem (munka, házimunka: bevásárlás és néha főzés, közösségi találkozók, családi programok egy része) első dolgom volt az "önjutalmazás", feszültségoldás, menekülés a problémák elől, azaz a piálás. Általában "csendes" ivások voltak ezek, elálmosodással és elalvással végződtek. Lassan kezdtem magamnak bevallani, de csak magamnak, hogy van problémám az alkohollal. Kikerülhetetlen volt a magam számára ez a beismerés, hiszen számtalanszor előfordult, hogy elhatároztam néhány, vagy csak egy nap nem-ivást, aztán szinte mindig "meggyőztem magam", hogy majd holnap kezdem. Valójában nem vagy alig voltam képes már 24 órát alkohol nélkül lenni.
2003 szeptemberében hirtelen jött, hogy egyik reggel úgy ébredtem, azt éreztem, képtelen vagyok elmenni dolgozni. Munkám során naponta sok emberrel kellett kapcsolatba lépnem és akkor azt éreztem, hogy nem bírok elviselni másokat, nem akarok a szemükbe nézni, nem akarok senkivel beszélni. Kivétel csak közvetlen családtagjaim voltak, de velük is minimálisan bírtam csak érintkezni. Hivatalos diagnózis szerint pánikbetegség és depresszió vett erőt rajtam. Betegállományba kerültem és következett egy lassú felépülés, pszichológus, pszichiáter, gyógyszerek, terápia. Feleségem és családom támogatásával lassan, négy hónap után újra munkaképes lettem, de pályát módosítottam, szakmámban egy olyan területre kerültem, ahol kevesebb stressz ért és kevesebb emberi kapcsolattal kellett megküzdenem.
Ekkoriban olvastam Lucien Aimé Duval: „Miért oly hosszú az éj?” című könyvét és felkerestem az Anonim Alkoholisták 2-3 gyűlését. Olyan találkozók voltak ezek, ahol nagyon riasztó történetek hangzottak el: elvesztett családok, anyagi lenullázódás, ittas vezetés, börtön, hajléktalanság, zárt osztály ... Mai eszemmel azt gondolom, vihetett volna ez jó irányba is, például arra az elhatározásra, hogy ilyen helyzetbe nem szeretnék eljutni. Én azonban másképp álltam hozzá. "Ha ilyenek az alkoholisták, akkor én még nem is vagyok < Először a depresszióra koncentráltam, ezért sok cikket, könyvet olvastam ebben a témában, másrészt szerettem volna jobb férj és apa lenni, így többféle segítséget is próbáltunk igénybe venni: segítő beszélgetés, pszichológus, párterápia, családterápia. Voltak is rész-sikerek, alkalmaztam magamon általam fényterápiának, színterápiának, zeneterápiának, természetterápiának, mozgásterápiának nevezett módszereket, sikerült fokozatosan abbahagynom a kedélyjavító gyógyszerek szedését. Emberi kapcsolataim is kis mértékben javultak. Voltak végre néhány napos józan időszakaim, és ekkor sikerült feleségemmel is sok mindent megbeszélni. 2012-ben, akkori munkahelyemen, többszörösen nehéz helyzetbe kerültem. Másik munkakör, másik helyszín, mások által elrontott dolgok helyrehozatala, ... egyszerre olyan sok negatív változás jött, hogy hirtelen vészesen elindultam a lejtőn. De ma már nem a körülményeket okolom. A poharat én vettem fel, dönthettem volna másképp is. Munkából hazafelé egyre több és egyre erősebb italokat vásároltam, életem már teljesen az alkohol körül forgott. Mivel feleségemet egyre jobban zavarta italozásom, ezt a problémát úgy „oldottam meg”, hogy zugivó lettem. Nem előtte ittam, eldugtam az italokat, letagadtam, amíg lehetett, megvártam, amíg elalszik stb. Napjaim abból álltak, hogy reggel valahogy összeszedtem magam, munkába menet elvittem az üres üvegeket, napközben munka közben megterveztem, hogy mit és hol fogok venni, "hazacsempésztem", megittam, bedőltem az ágyba. Végül 2013 karácsonya után jutottam el oda, hogy "életem irányíthatatlanná vált". Ekkor újra felkerestem az Anonim Alkoholistákat, kilenc hónapig nem ittam, de később a visszaesésem éppen olyan "észrevétlen" volt, mint betegségem kialakulása. Hetekig elég volt heti 1-2 pohár, aztán mégsem. Következett körülbelül öt év próbálkozás a szociális iváshoz való visszatéréssel. Már szinte föladtam a küzdelmet a betegségemmel és a gyengeségemmel. Szerencsémre, és/vagy Isten végtelen szeretetének köszönhetően, feleségem nem adta fel. 2020 őszén elmondta, hogy egyéni beszélgetésre jár a KASZ-ba egy segítőhöz, segítségre van szüksége, mert nem tudja nézni, ahogy tönkreteszem magam, a kapcsolatunkat, a családomat. A KASZ-ról voltak távoli ismereteim és végül 2020/21 telén összegyűjtöttem egy kis bátorságot és jelentkeztem a KASZ-ban egyéni beszélgetésre. 2021 nyarán a COVID lecsendesülésekor újra indulhattak a Gamma GT csoportok, ahova járni kezdtem, majd novemberben elmentem életem első szabadító lelkigyakorlatára. Feleségem elkísért, de nem volt boldog, hogy miattam alkoholisták közé "kell" jönnie. A csoda megtörtént. Sok kis csoda történt. Az egyik legfontosabb, hogy a lelkigyakorlaton olyan közösségbe csöppentünk, ahol mindenki elfogadó és személyes szeretettel fordult felénk, olyanok is, akik akkor láttak először. Istent, Isten szeretetét, a sorstársak és hozzátartozók szeretetét, a közösség erejét egyszerre tapasztaltuk. Nem volt nehéz sem feleségemnek, sem nekem megszeretnem ezeket az embereket. Gyuri atya beszédei, előadásai által megértettem, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok, aki betegségemmel, bűneimmel együtt is szeret, akinek hiába fordítok hátat, Ő újra szembe jön velem. Szombat estére megérett bennem az elhatározás, hogy engedjem a Mennyei Atyának, hogy megszabadítson. Azt mondták, és ez bátorságot adott, hogy csak a magam 1 %-át kell beletennem, a maradék 99 %-ot Istenre bízhatom. Azóta úgy éreztem, hogy minden lelkigyakorlatra el kell menjek. Amikor e sorokat írom éppen két év telt el és nemrég jöttem haza a nyolcadik lelkigyakorlatról. Az első lelkigyakorlat után 5 hónappal volt egy elbukásom. Azóta sikeresen győzöm le az időnként előforduló kísértéseket. Számomra a szabadulás nem egy nagy katartikus élményként jött el, hanem a szabadságot sok kis csoda, sok kis megtapasztalás (istenélmény), sok kis fejlődési lépés hozta el és hozza el nap, mint nap. A kísértések, hogy újra a pohár után nyúljak, néha hetekig elkerülnek, néha naponta többször "megkeresnek". Nem mindegy, hogyan fogom fel. Ahogyan ajándékként viszonyulok ahhoz, hogy nem kellett megjárnom az alkoholizmus mélyebb poklát, ajándékként tekintek a kísértésekre is. Azért vannak, hogy ne bízzam el magam. Közben sok minden változott. Jártam önismereti csoportba (bibliodráma), segítő beszélgetésre egy szakemberhez, folytattam a depresszió elleni küzdelmemet: természetjárással, sportokkal, zenével, bátrabb emberi kapcsolódásokkal, változtattam életmódomon: egészségesebb étkezéssel, több mozgással, kerestem spirituális megújulásomat: hajnali elcsendesedések a napi evangélium alapján, hálanapló vezetése, önismereti és lelki olvasmányok és használom a KASZ nyújtotta lehetőségeket: lelkigyakorlatok, lelkinapok, közösségi misék, hittanok, személyes beszélgetések, csoportok. Hála Isten szabadító erejének, a közösségnek és erőfeszítéseimnek egyre jobban vagyok, újra szeretek élni, a problémákat nem visszahúzó erőnek, hanem kihívásnak érzem, hálás vagyok, hogy van még fejlődni valóm (de mennyi!), néha újabb "börtönöket" fedezek fel az életemben, de tudom, hogy elsősorban rajtam múlik, hogy megszabadulok-e börtöneimből, jó tudnom, hogy ma is egy kicsit több lehetek. Hosszú út áll előttem. Persze nem tudhatom, hogy mennyi idő adatik, de azt tudom, hogy amit ma még megtehetek, azt igyekeznem kell meg is tennem.Három hónapja, amikor egy lelkigyakorlatra mentem, láttam a Duna parton egy halott, kidőlt fűzfát, amiből egy virágzó vadrózsabokor nőtt ki. Akkor arra gondoltam, hogy a halott fűzfa az én régi, alkoholista életem, a virágzó vadrózsabokor pedig az új életem, ami a régi életemből táplálkozik és a gyógyulás szabadságában virágzik. Nemrég újra megtaláltam a fűzfát és a vadrózsabokrot. A vadrózsabokron már termés van, csipkebogyó. Az én vadrózsavirág életemnek is meg kell hoznia a maga terméseit. Legyen így!
vita et lux