Sosem gondoltam volna azt, hogy egész életemet megbélyegezve kell leélnem.
Amióta eszemet tudom nevelőszülőknél éltem az életemet. Nevelőszüleim mindig mondták, hogy sohase fogjam meg a poharat bármi is történjék velem az életben, mert az édes szüleim nagyon súlyos alkohol problémákkal küzdöttek.
Kis korom óta fontos volt nekem a valakihez való végtelen ragaszkodás. Sohasem voltam egyedül hagyva, mindig voltak akik mellettem voltak, a magánytól mindig rettegtem. Nevelő anyukám, ahogy nagykorú lettem és már udvarolt a leendő férjem, azt mondta már nem kapok rád pénzt, ezért kijelentelek a házból. Bár a férjem 3 évig udvarolt nekem, de sohasem volt felhőtlen a viszonyunk. Egyszer mikor kitudódott egy általa eltitkolt viszonya, én úgy döntöttem elköltözöm tőle, és haza megyek a nevelőanyukámhoz. Sajnos nem engedték ezt meg a nevelőszüleim, így úgy döntöttem ennél még az is jobb ha a férjemmel maradok.
Ahogy egyre jobban az önállóság útjára kellett volna lépnem, én a problémák, a veszekedések elnyomására, minden féltés óvás ellenében is egyre többet nyúltam az alkoholhoz. Férjem családjában minden ünnepen szokás volt az alkoholfogyasztás, én pedig rá éreztem az ital feszültség oldó hatására.
Ekkor már elég sűrűn kellett alkoholhoz folyamodnom. Sokszor voltam egyedül hagyva, nem bírtam elviselni a magányt. Egyre gyakrabban veszekedtünk a férjemmel. Bátrabb, barátságosabb, kedvesebb voltam mindenkihez, ha alkoholt ittam, tetszett nekem ez az élet. Jó volt felszabadulva mosolyogni a világra. De amikor megszületett az első kislányom bármilyen konfliktus adódott a környezetemben én egyre jobban, és egyre többet az alkoholba menekültem. A figyelmeztetést az intő jeleket semmibe vettem. A második kislányom megszületésére már nem is emlékszem annyira az alkohol szenvedélyének éltem.
A férjem mindent kitalált annak érdekében, hogy ne derüljön ki az alkoholfogyasztásom. Egyre többször vették észre, akik körülöttem éltek azt, hogy nagy baj van velem. Én persze nem akartam észre venni ezeket a jeleket. Egyszer a kisebbik lányomat vittem védőnőhöz egy nem várt pillanatban, a gyermekorvosom megjegyezte nekem, hogy egyre többen panaszkodnak neki, hogy többet dülöngél a babakocsi az utcán, mint kellene. Én persze azt feleltem neki, hogy a férjem miatt néha-néha többet iszom a kelleténél. Nem akartam még mindig bevallani, hogy tényleg baj van.
De azért, hogy jónak mutassam magam elmentem egy pszichiáterhez. A kisebbik lányom még szopizott ekkor, én nem akartam elszakítani magamtól, mivel én mellettem sohasem volt az édesanyám, ezért rá hivatkozva nem voltam hajlandó semmiféle gyógyszeres kezelést bevállalni. Itt még mindig inni akartam. A gyermekeimért mindig harcoltam, ő értük még azt is megígértem a férjemnek, hogy elmegyek egy önsegítő klubba, hogy hátha tudnak rajtam segíteni, de még mindig félelmet és haragot éreztem. Nagyon haragudtam magamra a világra és a férjemre is.
Már a férjem is elfordult tőlem, veszélybe sodortam a gyermekeimet is, sokszor részegen autót vezettem. Itt már az ital volt az Úr nem én. Megismertem egy Önsegítő Csoportot, végtelen kedvességet, együttérzést éreztem feléjük. Azt tanácsolták nekem, menjek el egy lelkigyakorlatra, amit a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat tart Esztergomban. Itt ezen a lelkigyakorlaton egy földre szállt kis mennyországot tapasztaltam meg. Bár ahogy kiléptem e védett környezetből még évekig folytattam az italozást, de már valahol legbelül vágytam arra a kis mennyországra, amit a lelkigyakorlatokon éreztem.
Egy ilyen lelkigyakorlat alkalmán volt egy mély beszélgetésem a lelki vezetőmmel. Ott abban a pillanatban ki tudtam mondani azt, amin magam is meglepődtem, hogy én már nem akarok harcolni a világgal. Egy éves józanságomat már úgy ünnepeltem, meg hogy egy önsegítő csoportot hoztam létre, ami a mai napig is működik. Azóta törekszem az életemben és a csoportomban is az igazi mély béke megélésére, amit csak Isten tud megadni minden hozzá forduló léleknek. A beteg emberekkel való munka pedig megvilágosított, abban hogy meg kell ismerni magamat, fejlesztenem kell tudásomat, ezért segítő szakembernek tanulok. Nem felejtem el sohasem a csoportba járást, hisz így tudok csak józan maradni. A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálatban pedig józanságom pillanatától járok, ennek már több mint 5 éve, és ha Isten is úgy akarja most fognak hivatalosan is munkatársnak szentelni.