Tíz éve- Jézus Krisztus szabadító erejével- szabadult alkoholista vagyok. Visszaemlékezve szabadulásom kezdetére, az első, máriabesnyői lelkigyakorlatom élményi jutnak eszembe. Csomagjainkat cipelve, feleségemmel megérkeztünk a hosszan elnyúló, több emeletes épülethez. "Kell ez nekem...?"- gondoltam, amíg ott álltunk rémülten, izgatottan.
A sokaságban végre egy kedves, ismerős női arc tűnt fel. Rögtön odajött hozzánk és igazi örömmel, szeretettel átölelt és köszöntött minket. nagyon hálás vagyok ezért a pillanatért, mert akkor már lélekben hazakészülődtem. Szállásaink az alagsorban lévő szobák lettek, emeletes vaságyakkal - külön férfiak, külön nők. Alul a folyosón vágni lehetett a füstöt . A szoba erősen emberszagúnak tűnt. " Ez van, el kell viselned, túl kell élned, magadnak kerested, szóval pofa be!"- dohogtam magamban.
Hallgatva a többieket, folyamatosan értékeltem és kritizáltam. " Én még nem tartok itt, nyugodtan ihatok. Persze, könnyen beszél, már több hónapja, sőt éve, hogy nem iszik. Azt tart nekem előadást, aki nem is alkoholista...?!" Péntek este a tanúságtételeknél szembesülhettem azzal, hogy számomra is van esély és ez már nem játék. A körimámra nem, csak meghitt hangulatára emlékszem. A kiscsoporton még okoskodtam, a magam igazát kerestem, mert még inni akartam.
Figyeltem mindent és mindenkit: a pap bácsit, Halász Endre atyát, aki szelíd volt és nem bántott; Tádét,az egészen egyedül álló előadásaival és persze a piszkálódó kérdéseivel; a csoportvezető házaspárt, Gabit és Lacit. Csoda volt számomra a józanodók szeretete, segítőkészsége és őszintesége. "Létezik még ilyen?"- kérdeztem magamtól. Ez hihetetlen volt számomra.
Az ismeretlen arcokban- a közös programok és az éjszakákba nyúló, kíméletlenül őszinte beszélgetések által - megláttam magamat. Már nem féltem, hiszen ismertem őket és ők is engem. Ott az alagsorban mi mind alkoholisták voltunk, nem volt különbség köztünk.
A vasárnapi szentmisére készülve már telve voltam reményekkel:
- Lehet, hogy nekem is sikerülhet !?