Kétszeresen is érintett vagyok. Hét évig állami gondozott voltam. Ez az egész életemre rányomta a bélyegét. Normális életet élni, boldog, kiegyensúlyozott felnőtté válni nem tanultam meg. De megtanultam csavarogni, dohányozni és inni. Korán, szinte gyermekfejjel megnősültem. Családot akartam, boldogságot keresve, de csak a munkát és az italt találtam. A gyökereim hiányoztak. Két gyermekem született. Sokat dolgoztam, mégis nélkülöztünk, és egyre többet ittam. Kb. húsz éven keresztül kerestem mindenféle megoldást. Kórházakat, beültetést ötször. Semmi kiutat nem találtam. Egyszer egy barátom elhívott olyan emberek közé, akik alkoholisták ugyan, de józanul élnek. Mégsem ez lett az én közösségem. Hiányzott valami. Ma már tudom, mi. A hit. Isten felé vágyódásom elvezetett a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálathoz, a Betániába, ahol barátokra, segítőkre találtam. Itt kaptam hitet. Felajánlottam Istennek a méregpoharat. Még ittas koromban kaptam elhívást, hogy olyan embereket segítsek, amilyen most én vagyok. A lelki fordulatot a Magyarországon 1991-ben megrendezett Taizé-i találkozó hozta meg. A kereszténység akkor lépett be sorsdöntő hatalomként az életembe. Egy karizmatikus misére mentünk. Ittam és úgy vánszorogtam a harmadik padsorhoz. A Távközléstechnikánál utcai munkán voltam, vonalszekrények kiépítésén.
A szentmisén az egyórás, mintegy szakrális előadás résztvevőjeként azon filozofáltam, mi közöm mindehhez? Egyedül vagyok, menthetetlen pasas, akivel már a családja is alig áll szóba. Néztem a más-arcúaknak nevezett keresztényeket. Szerettem volna az ő tisztességes táborukba átkerülni. A szemükben ott volt az öröm, ettől váltak más-arcúakká. A beszéd mintha nekem szólt volna. Nem az alkoholizmusról szólt, hanem a bűnösségről. Egy és ugyanaz. Itt kezdődött a hitbéli utam. Hittanra iratkoztam be. Három évig tanultam a mostani feleségemmel.
A végleges letisztulás 1994-ben következett be. Megbeszéltük a kórházból kikerülő betegek védelmét, önsegítő csoport formájában. Bekerültem a más-arcúak, a szentségek erősségével élő, józan keresztények közösségébe. Kezemen itt a kereszttel ékes, arany pecsétgyűrű. A gyűrűnek története van. Negyven évesen, a kórházból kijőve az is gyötört, hogy nem vittem semmire.
Húsz évi házasságom alatt még egy aranygyűrűre sem telt. Régi, gyermekkori vágyam is teljesítetlen maradt. Voltam kohász, pincér, segédmunkás, sómart kezű vagonkirakó, lukas cipőben Csepel kocsmáit járó, kis keresetét elivó, notórius kölcsönkéregető rossz apa. Amikor új feleségemet elvettem, gyűrűt kértem nászajándékba. Nem kell ruha, nem kell cipő, csak Jézussal eljegyző, drága arany pecsétgyűrű. Gyógyítást ígért a kereszt, nem sellő van a pecsétgyűrűn.
Régen nem értettem, mi a fény és mit jelent a só. Ma már tudom a jelentését. A Krisztuskövető ember a szentírás szavaival élve a föld sója és a világ világossága. A só és a világosság önmagában véve haszontalan. Csak úgy válik értékessé, ha mást sózunk meg, és mást világítunk meg.
Az alkoholistánál kialudt a fény és ízetlenné vált az élet. De a túl sok só és a túl sok fény fölösleges, sőt káros, mert nem lehet az életet elsózni és nem lehet az embert túlzott fénnyel elvakítani. Sóból és világosságból annyi kell, hogy az élet élhetőbb legyen azok számára is, akik talán nem is gondolnak Krisztusra.
Az élet nem játék. Ezt megtanultam. A mérleghez hasonló. Mindig egyensúlyban kell tartani, ami nem olyan egyszerű. Nem baj, ha kicsit jobbra vagy balra billen, ez a természetes, a baj csak akkor van, ha elesel és nem akarsz felállni. Ilyenkor a közösség nyúl a hóna alá az embernek, és megtartja a józan életvitelben.
Az alkoholból való gyógyulás nem csak simogatásból áll, hanem szenvedéssel is, így lesz igazán érték számunkra. A könnyen jött pénz könnyen megy, a verítéknek és a nehéz fizikai munkának értéke van. Én ezt a magam bőrén tapasztaltam meg. Mindent rögtön és azonnal szerettem volna. Mindennek ára van, mindenkit be lehet csapni, csak a természetet nem, mert az válaszol. Mi is a természet részei vagyunk. Az emberi szervezet válaszolni fog, azt nem lehet becsapni, tehát vigyáznunk kell az egészségünkre, nincs jogunk azt rombolni, mert az Istentől kaptuk, és csak ő veheti vissza.
Az élet egy gyertyaláng, vigyázz, mert könnyen kialszik, és akkor már nincs tovább. Kérlek, figyelj magadra, ha ez sikerül, már a társadra is tudsz figyelni. Az élet egy fejlődési folyamat, nem elégedhetsz meg a mával, mindig lépni kell és tanulni egymást. Ez a legnehezebb, egy másik embert megismerni. Erősségét, gyengeségét. Nem élhetek vissza a barátságával, sem a gyengeségével. Akkor vagyok igazán ember, ha a gyengeségem is felvállalom. Ma már felvállalom a múltamat és igyekszem továbbadni azt, amit "csak úgy" kaptam az Istentől. Tovább adni, alapnak, hogy tudjon rá építkezni a másik és ő is továbbadhassa. Ettől lesz kerek a világ, ettől érzem magam hitelesnek.