2003. februárjában jutottam el életemben először a Gamma GT Önsegítő Csoportba. Ekkor már végképp úgy éreztem, teljesen tehetetlenné váltam az alkohollal szemben. Korábban kórházból kórházba menekülve próbáltam elbújni magam elől. Az alatt az öt-hat hét alatt, amit az addiktológiai osztályokon eltöltöttem, azzal áltattam magam, hogy az engem körülvevő problémák majd megszűnnek, s talán nem kell újra és újra a pohár után nyúlnom. A kórházból kijőve azonban rá kellett döbbennem: az engem körülvevő világ nem változott semmit. Hosszú időbe tellett, mire beláttam: nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy a külvilág is élhetőbb legyen.
Az újdonság erejével hatott rám az önsegítő csoport légköre. Jó volt látni azokat a hosszú idő óta józan embereket, akik bizonyos idő távlatából szégyenkezés nélkül és nyíltan beszéltek önmagukról. Megtapasztalhattam, mit jelent a közösség megtartó ereje: vártam a találkozást a társakkal minden héten. A csoporthoz tartozás eredményeként tizenhárom év alkoholizálás után megéltem első józan évemet. De, mint később rájöttem, ekkor én még nem jutottam el életem mélypontjára. A józan élet öröme mellett egyre gyakrabban vett rajtam erőt az ital utáni vágy. Még mindig azt vártam, hogy - ha nem is teljesen - az engem körülvevő környezet az én igényeim szerint változzon meg,. Ekkor sem voltam még képes teljesen elfogadni önmagamat. A csoportból el-elmaradoztam, elfoglaltságomra hivatkozva. Megint bebizonyosodott: az ital erősebb nálam. Én pedig újból elkezdtem a tűzzel játszani.
Kilenc hónap alatt a korábbiaknál sokkal rosszabb állapotba kerültem. Ismét a kórházba menekültem. Féltem önmagamtól. Féltem a külvilágtól. Féltem az újrakezdéstől. Ezúttal hét hónapra bújtam el önmagam elől az egészségügy szárnyai alá. Már nem terveztem semmit. Nem ámítottam magam azzal, hogy bármi is megváltozik, ha kijövök. De míg én menekültem, a segítség utolért. A Gamma GT Önsegítő Csoport a kórházban is megtalált. A kilenc hónap alatt többször éreztem úgy, vissza kellene térnem a közösséghez, mely megmutatta számomra a józan életet, de a szégyenérzet, valamint az ital utáni vágy mindig erősebb volt. Most azonban ők nyújtották a kezüket felém.
Onnan kijőve a hét hónapi kórházi bentlét összes hátulütőjével szembe kellett néznem,. Fogalmam sem volt, merre induljak. Mit kezdjek sokadszorra visszakapott józanságommal. Munkahelyem már két éve nem volt. Szüleim már nem éltek. Anyám akkor halt meg, mikor én éppen a kórházban józanodtam. Rokonaim, ismerőseim már rég elfordultak tőlem. Én sem adtam volna egy lyukas garast sem az életemért. A kórházból kijőve első dolgom volt visszakullogni abba a közösségbe, melyet több, mint egy éve faképnél hagytam. Szégyenérzet, önvád, kilátástalanság - ezek az érzések kavarogtak bennem, az önsegítő csoportba visszatérve. Ekkor jöttem rá: teljesen fölösleges és alaptalan volt az a félelem, mely eddig távol tartott is a közösségtől. Ez talán az egyetlen hely, ahova visszatérve senkinek nem vágják a fejéhez mindazt a hibát, amit életében ki tudja, hányadszorra elkövetett. Sőt: az elveszett bárány megkerülésének öröme jellemzi a csoport légkörét. Az első lépést azonban az elveszett báránynak kellett megtennie: nekem kellett vennem a bátorságot, s minden szégyenemet leküzdve visszatérni azokhoz, akik már eddig is nagyon sokat segítettek rajtam.
A józanodás minden nehézségén ez segített át. Munkahelyem még hónapokig nem volt. Nem bíztam önmagamban. Nem hittem el, hogy ha bármit is elkezdek csinálni, meg tudom állni a helyemet az adott munkakörben. Ekkor már három helyen, a hét három napján működött Budapesten önsegítő csoport. Rájöttem: ez az egyetlen közeg, ahol fel merem venni a kapcsolatot a külvilággal.
Visszatérésem után kilenc hónappal mertem csak megtenni a következő olyan lépést, mely nagyban megváltoztatta életemet, kapcsolatomat a külvilággal. Ekkor már harmadik éve nem dolgoztam sehol. Mint megtudtam, Budapest különböző kerületeiben az önkormányzatok úgynevezett szociális foglalkoztatókat működtetnek. Ezek az intézmények vállalják azon emberek rehabilitációját, akik már régóta kikerültek a munka világából. Rendszeresség, időbeosztás, munkahelyi közösség - új fogalmak voltak ezek az életemben. Szinte el sem hittem, hogy létezik egy közeg, ahol helyt tudok állni. Újabb és újabb pozitív tapasztalatokkal gazdagodtam, nap, mint nap. A józanság apró, ám igen fontos ajándékaival.
2005 októbere óta újabb önsegítő csoporttal bővült a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat, melynek új központját akkor adták át. Ettől kezdve már a hét négy napján négy különböző önsegítő csoport állt az érintettek rendelkezésére. A szolgálat éves programjában az önsegítő csoportokon kívül számtalan egyéb közösségi összejövetel szerepel. Szintén a közösséghez tartozás vágya vezetett el arra a tartalmas együttlétre, mely szerdánként zajlott új központunkban, közvetlenül az önsegítő csoport előtt. Jakus Ottó katolikus lelkész vezetésével tavaly októberben indult el az a felnőtt hittan oktatás, mely még tartalmasabbá tette hétköznapjaimat. Egy addig ismeretlen világ nyílt meg előttem. Talán nem is jó szó az "oktatás". Egymást gazdagító párbeszéd - ez jellemezte a 8-10 összegyűlt ember együttlétét. Ez idő tájt fogalmazódott meg bennem, mi az, ami az újonnan megtalált közösségen túl hiányzott egész eddigi életemből. A hitélethez való közeledés új távlatokat nyitott meg előttem. Talán ekkor jutottam el odáig, hogy elfogadjam az engem körülvevő világot, s a tényt: nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy az engem körülvevő világ élhető legyen számomra. Minden hivő ember életében meghatározó jelentősséggel bír a szentségekkel való találkozás. Azt hiszem, különösen fontos, hogy mindezt tudatosan tegye meg az ember. Számomra a keresztség felvétele, Krisztus testének magamhoz vétele a szentmisék alkalmával rendkívüli, katartikus élmény, annak ellenére, - sőt, talán éppen azért - mert hogy mindennek csak most, felnőtt fejjel, 35 évesen kerültem a közelébe.
Idén júniusban, az egyik önsegítő csoport alkalmával, mikor is egy új társunk érkezett közénk, szokás szerint a bemutatkozással kezdődött kétórás együttlétünk. Én a magam részéről nagy hangsúlyt fektettem a továbblépés gondolatára. Józanodásom tizenharmadik hónapjában ez már egyre többet foglalkoztatott. Eddigre már kezdtem újból hinni önmagamban, talán egyre tisztábban láttam, mire vagyok képes s mik a korlátaim. Meszlényi László, aki 1994-ben feleségével együtt létrehozta a Gamma GT Önsegítő Csoportot, s aki ekkor már tíz hónapja főállású segítőként dolgozott a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat új, Kórház utcai központjában, figyelmesen végighallgatott. Miután befejeztem, sokat sejtetően rám nézett, s kis szünet után, minden átmenet nélkül feltette a kérdést, ami szívet melengető volt, bár teljesen váratlanul ért: "nem akarsz Te továbbtanulni?" Különösen jó volt ezt hallani egy tizennégy éve józan embertől, aki már három éve követi figyelemmel sorsom alakulását. Felgyorsultak körülöttem az események. Igyekeztem számba venni józanságom tizenhat hónapjának ajándékait.
Mindezek olyan értékek, melyek meglétéről álmodni sem mertem volna tizenhat hónappal ezelőtt. Ma már tudom: létezik kiút a gödör aljából. Ehhez kell, hogy az ember észrevegye: Jézus mindvégig ott áll mögötte az úton. Csak tudni kell elfogadni segítségét. Kell a sorstársak és a közösség megtartó ereje. Mindezek mellett meg kell, hogy legyen az emberben a változásra való szándék, mely ugyan önmagában kevés, de elengedhetetlen része a gyógyulni vágyó szenvedélybeteg életének. Kívánom, hogy minél több sorstársunk találjon el hozzánk, s tapasztalja meg hozzám hasonlóan a józanodás lehetőségét, s a gödörből kivezető út minden szépségét.