Felejthetetlen éjszaka volt!
Úgy kezdődött, hogy hetek óta készültünk barátainkkal, - az ő kezdeményezésükre - a február utolsó szombatján rendezendő siófoki Iparos bálba. Ahogy megbeszéltük, 4 órakor értünk jöttek Guszti barátomék, hogy az ő kocsijukkal menjünk. Irány Siófok! A lakásunktól 1 km után balra kellett volna fordulni az M7-es felé, mi azonban jobbra tartottunk. Guszti nyugtatgatott, hogy be kell ugrania még valahova, és már ott is voltunk a közeli művelődési ház udvarán. Csak egy percre kiszállás, gyors bemenés, kabát le!
Velük sodródva beléptem a nagy terembe, ahol körben a fal mentén rengeteg ember mosolygott, szemben az emelvényen állt egy zenekar, akik belépésem pillanatában elkezdték játszani Kodály Zoltán: Serkenj fel ... c. köszöntő dalát. A körben állók lelkesen énekeltek, én meg csak döbbenten álltam, és megpróbáltam kitalálni, hogy hova is kerültem, ki mindenki van körülöttem. A dal után feleségem vette át a szót, köszöntötte a vendégeket, mindenkit bemutatott, így kiderült, hogy egy hónapok óta szervezett és mindenfajta konspirációs eszközt felhasználó esemény csattanójára érkeztem, aminek csak a fedőneve volt a siófoki Iparosbál.
Családtagok, barátok, rég nem látott ismerősök, szomszédok, testvérbátyám az USA-ból, mind-mind részesei voltak ennek a nagy összeesküvésnek, aminek egy apropója volt - azon a héten lettem 50 éves. A napján volt már egy családi köszöntés, én ezzel le is tudtam az egészet, nem úgy a feleségem és a gyerekeim, akik így akarták emlékezetessé tenni az én nevezetes, kerek évfordulómat.
Volt ennek a meglepetésnek azért egy másik mozgatója is. Hosszú hónapok óta nem fogyasztottam alkoholt.
Ez nagy dolog volt. Én ugyanis már több évtizede betege voltam az alkoholnak. Hogy ez a több hónapos absztinencia miért köszöntött be, annak is van egy története.
Előző évben egy alkalommal feleségem közölte velem, hogy választhatok: vagy a családot, de akkor abba kell hagynom az ivást, vagy az ivást, de azt már a család nélkül. Ő maximálisan segít nekem az első megoldásban, már beszélt is egy pszichiáterrel, aki várja a jelentkezésemet. Elmentem, beszélgettünk, megvizsgált, labor, lesújtó lelet, 1600-s gamma gt magasodott előttem. Az orvos kórházi terápiát javasolt, amit én csípőből visszavertem, merthogy az én helyzetem, az egzisztenciám nem teszi lehetővé ezt a megoldást. Ezért javasolt egy olyan gyógyszert, aminek rendszeres szedése tartós absztinenciát eredményez. Én ezt választottam.
Szigorú családi ellenőrzés mellett kezdődött el az a periódus, aminek a bónuszát a felejthetetlen, családi - baráti születésnapi esemény formájában kaptam meg.
Alkoholista karrierem talán akkor kezdődött el, amikor az első alkalommal fogyasztottam alkoholt. Ha visszanézek sötét múltamba, azt kell bevallanom, hogy betegségem alapvető tulajdonságai már nagyon korán megmutatkoztak. Ahány alkalommal kapcsolatba kerültem az alkohollal, mindig vesztesként kellett elhagynom a pályát. Soha nem tudtam nemet mondani, mindig annyit ittam, amennyi előttem volt. Ha sok volt előttem, sokat ittam, ha kevés, akkor beértem annyival. G.B.Shaw írja magáról: "mindennek ellen tudtam állni, csak a csábításnak nem". No, ezzel én is így voltam. Munkahelyeim is olyanok voltak, hogy az ivászat hozzátartozott a mindennapokhoz. Főnökeim, kollegáim sem vetették meg az italt. A mezőgazdaságban ez nem számított kuriózumnak, inkább az, ha valaki kilógott a sorból. Hát én nem akartam kilógó lenni, a kisebb ellenállást választottam!
Átmeneti enyhülést hozott az, hogy a "lövészárokból" hátrébb vonultam - egy pénzintézetnél helyezkedtem el, majd nem sokkal utána megnősültem. Házépítés, azután három év - három gyerek…
Újabb periódus kezdődött az életemben akkor, amikor a cégen belüli átszervezés során vezető munkakörbe kerültem.
Az új beosztás nagyobb feladatot és nagyobb felelősséget jelentett. Nehezen barátkoztam meg a megváltozott körülményekkel. Az elején nem ismertem és nem is szerettem a munkámat. Idővel megtanultam, de megszeretni nem tudtam - mindig idegen maradt. Ebben az időben kezdtem kettős életet élni. Volt egy hivatali életem, ahol a szakma szabályait betartva tettem a dolgom, munkahelyemen megköveteltem és magam is betartottam az absztinenciát, munkaidő után azonban hazafelé menet vagy kocsmában vagy boltban beszereztem a napi "zsibbasztó" adagokat. Ekkor lettem zugivó! Ritka nap volt, amikor nem álltam kisebb-nagyobb "hatás" alatt.
Családi vagy baráti összejövetelek nagyszerű alkalmak voltak a legális fogyasztásra, itt nem kellett alkalmazni a "gyorsan sokat" zugivós módszert. Szépen, lassan épülgettem lefelé. Ezt én persze nem észleltem, családom annál inkább.
Az orvos közölte, hogy a gyógyszer nem veszi el az alkohol utáni vágyat, de a hatása félelmetes lesz ráivás esetén! Mondanom sem kell, én ezt is kipróbáltam, elég legyen róla annyi, hogy senkinek sem ajánlom! Ekkor tulajdonképpen nem józanul éltem, hanem félelemben. Nem meggyőződésből nem ittam, hanem félelemből.
Így ment ez még évekig, mígnem munkahelyemen, ahol majd 30 évig dolgoztam, lapátra tettek. Közvetlen oka nem az alkoholizálásom volt, hanem az irányításom alá tartozó egységek teljesítménye. Rövid idő alatt el tudtam helyezkedni hasonló munkakörbe. Felgyorsultak az események, mert alig több mint egy év után itt is kitelt a becsületem. Jött a kamu betegállomány, aztán családi nyomásra beleegyeztem egy terápiába.
Feleségem egy éjszakai rádióműsor kapcsán fölhívta Balogh Zoli bácsit, aki a Református Iszákosmentő Misszió vezetője volt, és előjegyzett engem egy gyógyító alkalomra. Mikor feleségem örömmel közölte velem a jó hírt, én hamar lelohasztottam lelkesedését azzal, hogy én egyházi intézménybe nem vagyok hajlandó elmenni. Őt nem olyan fából faragták, hogy ebbe belenyugodjon, kapcsolatai és elszántsága folytán bekerültem egy budai pszichiátriai intézetbe. Ott telenyomtak gyógyszerekkel, reggel, délben, este kötelező gyógyszerosztás, a közbeeső időben pedig kávé, cigi, hülyeség!
Itt 4 hetet töltöttem, de szándékom "komolyságát" bizonyította, hogy a negyedik héten már hozzányúltam a piához. Hazamenve a folytatás már nem is volt kérdéses. Volt még néhány gyönge próbálkozásom munkaügyben, de ezek hamar hamvába hullott dolgok lettek. Pár hetes próba után kiderült, hogy sehol sem tudtam maradandót alkotni. Napjaim nagy részét a házunktól nem messze lévő telkünkön töltöttem, ahol kertészkedéssel egybekötött ivászat volt a napirend. Minden nap piásan mentem haza. A kert nagyon szépen gondozott volt, de ez nem nagyon örvendeztette a családot, mert otthon teljesen használhatatlan voltam. Nagyobbik gyerekünk Pest környékén dogozott, és egyre ritkábban kívánkozott haza; mikor jött, csak rövid időket töltött otthon. Középső gyerekünk Németországba ment férjhez, ott alapított családot, ő távolról volt passzív szenvedője egyre romló állapotomnak. Kisebbik fiunk testközelből szenvedte meg leépülésemet, de nála is betelt a pohár! Úgy döntött, hogy inkább kimegy Amerikába egy luxushajóra dolgozni, minthogy tehetetlenül végigszenvedje zuhanórepülésemet.
Feleségem kérésére elmentünk egy pár alkalommal egy házaspáros terápiás beszélgetésre, de ez sem volt rám hatással.
Minden este filmszakadásom volt. Reggel, mikor fölébredtem, nem emlékeztem arra, hogy mikor mentem haza, hol ittam utoljára, mennyit ittam, hogy kerültem ágyba. Nagyon szégyelltem magam.
Voltak hamvába holt próbálkozásaim a leállással, de gyönge voltam! Már a motivációk is elenyésztek, nem volt célom, elképzelésem, hogy mit kellene csinálnom, hogy ne igyak. Feleségem hozott haza szakkönyvet, amit hosszú várakozás után elolvasgattam, de ennek csak annyi eredménye volt, hogy már tudományosan is meg tudtam fogalmazni az állapotomat.
A fölismerés, hogy alkoholista vagyok, már évekkel ezelőtt megtörtént, de a beismerés még váratott magára. Egy alkalommal feleségem említette, hogy hallott egy csoportról, ahova hasonló problémával küszködő fazonok járnak, próbálnám meg én is .Elmentem egy pénteki alkalomra, ahol tényleg olyan lerobbant alakok voltak mint én, azzal a különbséggel, hogy nem isznak. Volt aki egy éve, volt aki 4 éve, szóval vegyesen. Beszéltek magukról, a korábbi szokásaikról. Én nem nagyon beszéltem, mert szégyelltem magamat, gátlásaim voltak, de azért a következő héten is elmentem.
Így ment ez hétről hétre, de ettől nem józanodtam, mert csak pénteken nem ittam, abból pedig egy héten csak egy van. Volt, hogy egy kis nyomás alatt voltam, mikor csoportra mentem, akkor tudtam magamról beszélni, nem voltak gátlásaim, jól is esett megosztani a gondjaimat a társaimmal. Így ment ez fél évig, amikor a RÉV Szenvedélybeteg Segítő Szolgálat (ott működött ez a GAMMA GT önsegítő csoport) vezetője fölhívott telefonon, hogy márciusban lesz egy lelkigyakorlat Máriabesnyőn alkoholisták részére, lenne e kedvem elmenni. Kérdeztem, hogy hány napról van szó, és mikor megtudtam, hogy csak 3 nap, igent mondtam. Nem tudtam, hogy mi fán terem a lelkigyakorlat, nem is bíztam az eredményességében, de gondoltam, hogy 3 napot majd csak kibírok pia nélkül, s legalább nem lesz lelkifurdalásom amiatt, hogy nem próbáltam meg. Majd ezt is kipipálom, mint a többi próbálkozást.
Az elindulás előtti nap olyan volt, mint a többi. Estére filmszakadásig ittam magam.
Máriabesnyőre érve kinéztem magamnak egy kocsmát, amelyik közel volt a lelkigyakorlatos házhoz, hogy ide kijövök egy pár fröccsöt inni, mert már nagyon kívántam az italt, hiszen egész nap nem ittam. Bejelentkeztem a recepción, a szobában az ágyamra dobtam a táskámat, és elindultam, hogy megyek a kocsmába, még van egy óra a program kezdetéig. Az épületből kilépve azzal szembesültem, hogy hatalmas zivatar lett. Villámlott, dörgött, zuhogott az eső! Ott álltam megsemmisülve. Vártam a zivatar végét, egymás után szívtam a cigiket, de az égiháború csak nem szűnt.
Közben eljött a 6 óra, kezdődött a program, vacsora, foglalkozások és negyvenegynéhány hozzám hasonló ember, mind alkoholisták, az egyik papot kivéve, akit Bandi bácsinak szólítottunk. Idős, halk szavú ember volt, sugárzott belőle valami, amit ma sem tudok pontosan megfogalmazni, de nagyon megfogott. Talán ezt nevezzük szeretetnek. Mikor kihirdette, hogy lehet gyónásra jelentkezni, mégsem nála, hanem a fiatalabb papnál jelentkeztem, aki a bemutatkozásnál alkoholistának mondta magát. Sorstárs!
Miért is jelentkeztem gyónásra? Mert 50 éve nem gyóntam! Gyerekkoromban tanultam hittant, első áldozó is voltam, ministráltam is, 10 éves korom táján aztán "kibérmálkoztam" az egyházból. Templomba nem jártam, teljesen megszűnt számomra a vallási kötelék. Misére csak akkor mentem, mikor a feleségemet kísértem éjféli misére, vagy húsvétkor, de ezek az alkalmak nem nekem szóltak. Isten, Jézus, hit? Nem érdekelt. Úgy voltam, mint a rossz turista, hogy hegyet alulról, templomot kívülről, kocsmát belülről…
Feleségem minden vasárnap hívott misére, ő ment, én maradtam.
Ottó atya másnap ebéd utánra jegyzett elő. Mikor elkezdtem a gyónást, jeleztem, hogy nem ismerem a gyónás kötelező bevezető és befejező szövegeit, megnyugtatott, hogy vegyem az egészet úgy, mintha csak beszélgetnénk. Ő kérdezett, én válaszoltam. Éreztem, hogy figyeli, amit mondok, érdekli amit mondok, belekérdezett, kíváncsi volt bizonyos részletekre. Ez szokatlan volt számomra, hiszen hosszú ideje nem beszélgettem senkivel! Régóta magányos farkasként éltem, egyedül ittam, nem voltak ivócimboráim, barátom sem volt, a családban régóta nem voltam partnere senkinek. Szóval, nagyon jólesett olyan emberrel beszélgetni, aki figyelt, érdeklődött.
Később már nem is kellett kérdezni, beszéltem én kérdezés nélkül is. Magamról, családomról, sikerekről, kudarcokról, bűneimről. Több mint egy óra után, mikor föloldozott, megkért, hogy most ne menjek a többiek közé, hanem menjek le a kápolna sekrestyéjébe, legyek ott fél órát, mindegy, hogy mit csinálok, ha akarok elmélkedjek, vagy imádkozzak, csak legyek ott!
Lementem, kerestem széket, de nem találtam, csak térdeplőzsámolyok voltak a fal mellett körben. Az egyikre letérdeltem egy feszület alá és kitört belőlem a zokogás. Nem voltam sírós típus, talán gyerekkoromban sírtam utoljára, de ez nem is sírás volt, hanem zokogás.
Nem tudom meddig tartott, de nagyon jól esett! Talán az a sok rossz, ami bennem bujkált, ott ment ki belőlem, mert éreztem, hogy mindegyre könnyebb leszek. Mikor lecsitult a zokogás, és már csak szipogtam, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Körülnéztem, nem volt ott senki, fölnéztem a feszületre és akkor jött a fölismerés, hogy tényleg nem vagyok egyedül! Ez egy olyan folyamatot indított el bennem, amit - túlzás nélkül mondhatom, - a boldogság csúcsának éreztem! Nem éreztem még ilyen könnyűnek és boldognak magam soha, sem azelőtt, sem azután, ez a katarzis indított el azon az úton, melyet azóta járok!
57 éves voltam akkor, de ilyenkor is újjá lehet születni, mint ahogy Jézus mondta Nikodémusnak. Mikor vasárnap hazamentem, tényleg más, új emberként értem haza. Látta ezt a feleségem és az éppen otthon lévő két fiam is, akiknek meséltem a lelkigyakorlatról. Lehet, hogy a lényeget nem mondtam el nekik, mert annyira hihetetlen és megmagyarázhatatlan volt az én számomra is, hogy csütörtökön elmegy egy, az emberek szemébe nem néző, lepusztult pali kamuból egy lelkigyakorlatra, vasárnap pedig megjön egy boldog férfi tele örömmel, élménnyel.
Hétfőn reggel feleségem dolgozni ment, én a telekre, de nem kellett a kocsma felé menni, egész nap hasznos tudtam lenni, szódavízzel. Ez így ment napról napra, megvonási tünetek nélkül. Nem volt ivási kényszer, szorongás, ingerültség, álmatlanság, nyugtalanság, éjszakai vádligörcs, de volt feladat, cél, perspektíva, imádság, család, szeretet! Vasárnap szentmise!
Egy hónap múlva jött el Húsvét, első unokánkat akkor láttuk először, Németországban született, nagy volt az öröm a családban, és nagy volt a vendégség. Feltámadás, vacsora, a bort én szereztem be, ínyencekhez illő italválaszték! Mindenkinek töltöttem, magamnak szörpöt. Kislányom, aki mellettem ült, szólt, hogy ő nem iszik bort, mert szoptat, öntöttem neki mást. A pohara vörös borral töltve ott maradt előtte. A vacsorának vége lett, beszélgetünk az asztalnál, megfogtam a kislányom borospoharát, az orromhoz emeltem, megforgattam, Szekszárdi Cabernet, ez egyik kedvenc borom, csak az illatát akartam érezni. Beleszagoltam, és iszonyatos bűzt éreztem! Tudtam, hogy én nem bűzös bort hoztam, termelői bor volt, bizalmi portéka.
Nem szóltam senkinek, nem akartam illúzióromboló megjegyzést tenni, hanem amikor a kislányomnak meséltem magamról, a szabadulásomról, mondtam neki az iménti jelenetet, azt, hogy egy hónap után döbbentem rá, hogy Jézus Krisztus így vette ki a kezemből a poharat, hogy azóta sem vettem föl. Ennek 7 és fél éve.
A sebek begyógyultak, az életem gyökeresen megváltozott, ami elgörbült, az kiegyenesedett, ami gyűrött volt, az kivasalódott.
Jézus Krisztus szabadító és megtartó szeretete munkál bennem. Józanodom, mert közösségekbe járok, amikor csak tehetem. Keresztény könyveket olvasok, eközben bukkantam rá Gyökössy Bandi bácsi egy találó mondatára: "A lejtőn csak térden állva lehet megállni!"
Egyedül a Szabadító Jézus Krisztusé a dicsőség, akinek meghosszabbított földi karjai segítettek abban, hogy megszabaduljak attól az iszonyatos bilincstől, amit az alkohol rakott rám. Ezek a meghosszabbított földi karok a családom, a feleségem, (aki nagy szeretetével és türelmével segített,) a RÉV és a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat munkatársai, valamint a GAMMA GT, az Anonim Alkoholisták és a Kék Kereszt közössége .
Nekik is köszönet és hála!